1992-ben lábak nélkül, összenőtt ujjakkal láttam meg napvilágot Keszthelyen. Szüleimet óriási sokként érte, hogy nem átlagos testrészekkel rendelkezem. Az orvosok rögtön azt javasolták, adjanak intézetbe, ennek ellenére Ők vállaltak és hazavittek Rezibe, pedig azt sem tudták, hogy miként kell felnevelni egy „rokit”. A leleményességüknek és kitartásuknak köszönhetően vagyok ma az, aki vagyok.
A gyerekkorom olyan volt, mint minden gyermeké, integráltan, ép társaimmal jártam óvodába és iskolába. Senki nem éreztette velem azt, hogy más lennék, hiszen a szüleim is teljes értékű emberként neveltek fel, ennek köszönhetően mindenki így állt hozzám. A testnevelés órák és a kirándulások alól fel voltam mentve, de minden másban részt vettem.
Az úszás relatíve későn jött az életembe, 12 évesen ugrottam bele először a medencébe. Olyan volt, mintha megtaláltam volna a helyemet, ezt követően a víz lett a “természetes közegem.” Olyan vagyok, mint Forest Gump, csak én úszva közlekednék, ha lehetne. Első versenyemen találkoztam életemben először hozzám hasonló roki emberekkel. Eleinte gátlásos voltam az uszodában is, de a sportnak hála, ezt sikerült levetkőznöm.
A biztonságot nyújtó és jól megszokott falumból, Reziből a gimnázium és az úszás miatt Zalaegerszegre költöztem. Életem egyik meghatározó pontja volt, mivel teljesen új közegbe kerültem, ahol senkit sem ismertem. Hamar beilleszkedtem, és megtanultam ellátni magamat. Ezalatt az öt év alatt, amíg itt éltem, sok mindent elértem az úszásban. Voltam a pekingi és a londoni Paralimpián, de nyertem európa-bajnoki bronzérmet, és számos nemzetközi viadalon vettem részt, ahonna mindig éremmel tértem haza.
A rengeteg erőfeszítésnek és munkának árnyoldala is volt, egy komoly sérülés miatt a második paralimpiám után megműtöttek, emiatt egy ideig abba kellett hagynom az úszást. Fél évvel később 2013 januárjában teljesen új közegben, Budapesten kezdtem el újra versenyszerűen úszni a VASAS SC-ben, és tanulni az ELTE magyar szakán.
Az egyetem az elején nagyon nehéz volt. Körülményes dolog az órák, az edzések, az edzőtáborok és a versenyek összehangolása. Másfél év után úgy döntöttem átjelenkezem egy másik szakra, mert rá kellett jönnöm, hogy nem nekem való a magyar szak, hiába szeretem az irodalmat.
2015 szeptemberében elkezdtem tanulmányaimat az ELTE szociális munka szakán, ahol jelenleg is hallgató vagyok. Az egyetem támogat mindenben, elismeri a munkámat és ott segít, ahol csak tud. A tanulmányaimmal lassan haladok, de emiatt már nem stresszelem magam, hiszen a sportba csak addig tudom beletenni magam 110%-osan, amíg fiatal vagyok.
Szépségkirálynőnek is megválasztottak még 2014-ben. Érdekes, akárhányszor kimondom, olyan mintha egy másik emberről beszélnék. Soha nem tartottam magam szépnek, és ezt ennyi ellentétes vélemény után is nehéz elhinnem. Igazából az érdekképviselet és az integráció elősegítése miatt jelentkeztem a versenyre. Tudom, ez nem egyemberes munka, de úgy gondolom, olyan lehetőségek nyílnak meg ezzel előttünk, amik kiindulópontjai lehetnek a pozitív változásnak. Azért előttünk, mert ez a korona nem csak az enyém, hanem minden rokié, akit képviselhetek. Ide tényleg összefogás kell, és szemléletváltás, mert akad hiba, mindkét oldalon. Nem vagyunk egymáshoz közel hozva az ép emberekkel, így nehezen értünk szót. Ebben érzem a legnagyobb problémát, és ezen szeretnék elsősorban változtatni.
Aztán később 2016-os Paralimpia sem úgy sikerült számomra, ahogy azt szerettem volna, de kettő kemény év után – ami tele volt betegségekkel, sérülésekkel -, végre elértem a célom, és idén nyáron aranyérmet nyertem a dublini Európa-bajnokságon. Ismét be tudtam magamnak bizonyítni azt, hogy képes vagyok bárhonnan felállni. Nekem ez az aranyérem erőt adott a magamba vetett hitem visszaszerzésében. Sok ember segített abban, hogy ez sikerüljön. Amikor már rég feladtam volna, Ők fogták a kezem, és emlékezettek arra, hogy ne felejtsem el, ki is vagyok… Sokat jelent ez az érem, mert ily módon meg tudtam hálálni a támogatásukat.
Hogy milyen az életem lábak nélkül? Sokszor kemény, ez tény, de a szüleim megtanították, hogy alázattal viseljem a rám háruló nehézségeket és akkor a siker sem késlekedik majd. Azóta is ehhez tartom magam. Igen, ezt kaptam az élettől, hogy lábak nélkül születtem, de tudok élni ezzel, mert igenis szeretem az életem, még akkor is, ha sokszor nehéz. Nem tartom és nem is tartottam magam soha példaképnek, mert úgy érzem nálam sokkal nagyszerűbb emberek vannak, és én csak egy ember vagyok, tele hibákkal.
Örömmel tölt el, hogy van szerető családom és barátaim, akiknek számítok. Rengeteg ember segített és segít az utamon, akiknek több dicséret jár, mint nekem. Őket illeti tisztelet.
Fanni